A témában írt korábbi bejegyzésemben filmes forrásokon keresztül bemutattam, hogy milyen volt a telepi cigányság élete. Ma a cigányság helyzetét teljesen más szemszögből vizsgálom meg, egy merőben más szocioökonómiai státuszú réteg lesz a középpontban, ami elnevezésében ugyan cigány, de mégsem él "cigány módra". 

Történelmileg a Magyarországon élő három fő cigánycsoport (lovári, beás, romungró) közül a romungrókat szokás muzsikus cigányoknak vagy magyarcigányoknak nevezni. Általánosságban jellemzi őket, hogy a többségi társadalom nyelvét beszélik, valamint szinte teljesen beolvadtak. Általában uradalmakban zenéltek az előkelőknek és körükben mozogva elsajátították a szokásokat, és szép ruhákat hordtak.

1982. Budapest, budai vár, Cigánybál a Hilton szállodában.

A muzsikus cigányság kialakulása hosszú folyamat eredménye, amelyet most nem szeretnék taglalni, lényeg, hogy szerepük a Kádár-rendszerben sem szűnt meg. A muzsikus cigányság népszerű volt a dualizmus alatti nagypolgárságnál, ezáltal a sok esetben nagypolgárságot másoló kádári arisztokrácia körében is. Elég csak a vadászatokra és lakomákra gondolni.

1958. Budapest, Hubay Jenő tér 7-8., Palotagyöngye étterem. Középen M. A. Rahman az Indiai Köztársaság ideiglenes ügyvivője.

A cigányzene a szocializmus alatt az országimázs és a bevett kultúra részét képezte. Ha külföldi delegációk, fontos vendégek látogattak az országba gyakran szórakoztatta őket a fogadások közben cigányzenekar vagy néhány prímás. Így tehát a rendszer kiemelte a zenészeket, miközben az életmódjuk alalpján cigánynak bélyegezettek súlyos nyomorban és diszkriminációban éltek.

1975. Egy kerthelység, átlagos vendéndégekkel, a háttérben cigányzenekar.

A cigányzene azonban nem csak az elitfogadások, hanem a mindennapi sörteraszok, teraszos vendéglátó helyek részét is képezte. Mindez  a romungrók átlagos lakhelyén is látszik, ugyanis többségük a vendéglátásban betöltött szerepük miatt a Balaton környékén élt/él. Az emberek többsége ilyen módon találkozott a cigány/roma emberekkel, hiszen a cigánytelepek városon kívüli viszonylag elzárt részek voltak, mivel az államhatalom számára kellemetlen volt a nyomor. A Kádári megoldás ugyanaz volt erre a problémára, mint a többi társadalmi gondra: "ha nem beszélünk róla, akkor nincs is".

1974. Salgótarján, Pécskő út, a pécskődombi (kopaszdombi) cigánytelep, háttérben a József Attila utca.

A rendszerben tehát a muzsikus cigányt kirakatba helyezték, a szegény rétegeket pedig eltakarták. Így erősödött a mai napig élő klisé, miszerint "minden cigány zenész, máshoz úgysem ért". A fekete vonatok és nyomortelepek világát csak az igazán underground filmesek mutatták meg, olyan fiókba süllyesztett filmeken, mint amiket az előző blogbejegyzésemben bemutattam.

 A képek forrása: Fortepan