Manapság a koronavírus miatti lezárások következtében felértékelődött a szabad mozgás és határátlépés jelentősége. Teljesen természetes dologként kezeltük, hogy akármikor, akármerre utazhattunk megkötések nélkül, ám ez nem mindig volt így. Jelenleg az államszocializmus utazazási szabályozásait, lehetőségeit veszem végig, egy igazi retro utazás keretében.
Határpolitika
A szovjet blokk országai, így a Magyar Népköztársaság is, erőteljesen függtek a Kremltől, az ott lezajlott változások minden esetben érzékeltették hatásukat. 1949-ben, mikor a kommunisták átvették már a teljes hatalmat, bevezették a szovjet útlevélrendszert, ami nagyon megnehezítette az országból való kiutazást. Ez az intézkedés tekinthető az átmeneti időszak lezárásának, amikor is a mindennapok fontos része volt az állandó mozgás, migráció, lakosságcserék, határátrendezés.
A szigorú utazási szabályok csak Nagy Imre Új szakaszának következtében kezdtek lazulni. Az igazi enyhítések 1955-ben, már Hegedüs András miniszterelnöksége alatt történtek, és folytatódtak 1956-ban is. Ekkor zajlott a hruscsovi enyhülés, melynek fontos pontja volt az 1956 februári SZKP XX. Kongresszusán elhangzott titkos beszéd kiszivárgása, ebben Hruscsov bírálta a sztálinizmust. De Hegedüs miniszterelnöksége mégis visszalépésnek tűnt Nagy Imre reformkommunista útjához képest, így a forrongó elégedetlenség egyenesen elvezetett az 1956 októberi forradalomhoz. A forradalom után/közben sokan disszidáltak, ez volt az egyik oka a nagy kádári határszigorításnak. Bencsik Péter felvetése szerint közrejátszhatott a határpolitikában az ellenforradalmi nézet. Eszerint 1956 egy fasiszta ellenforradalom volt, amit külföldi, imperialista ügynökök intéztek.
A nemzetközi enyhülések miatt 1961-től a magyar határpolitikában is egy lazább időszak következett. Ám ez is csak óvatosan, fokozatosan történt, kishatárforgalmi szerződések megkötésével a szomszédos „keleti” országokkal. A folyamatot azonban megakasztotta a Kreml-beli hatalomváltás: a párt félreállította Hruscsovot és a helyére egy jól felépített, régivonalas politikust, Brezsnyevet helyezték. Így 1965-66-ban a nyugatra való utazásokat még jobban megszigorították, de az engedmények keretében szétválasztották a keleti, „baráti” és a nyugati, „imperialista” országokat. A szocialista országokba való utazás előtt is kellett betétlapot igényelni a személyi igazolványhoz- de itt megengedőbb volt a hatóság. Természetesen jól megválogatták, hogy kinek adnak kiutazási engedélyt, ugyanis el akarták kerülni a tömeges kimenekülési hullámot, ami az NDK-t jellemezte.
A személyi igazolványhoz kötődő betétlapok kora 1972-ben ért véget, ekkor vezették be a kék (nyugati országokba érvényes) és piros (keleti országokba érvényes) útlevelet. A piros útlevél betétlap nélkül is érvényes volt, korlátozás és kiutazási engedély nélkül lehetett használni, de csak maximum 30 napos kiutazásra. A folyamat következő fontos lépcsője 1978-ban következett; az Elnöki Tanács rendelete szerint az utazás törvényes jog lett. 1984-ben megszűnt a külön piros útlevél, és bevezették az egységes kék útlevelet. Ezt követte 1988-ban, mikor a rendszer már nagyon recsegett-ropogott, a világútlevél, amivel megszűnt a kiutazási engedély.
Az egyéni utazás
Az államszocializmus évei alatt egy állampolgár magáncélból háromféle minőségben utazhatott: egyéni látogatóként, egyéni turistaként, vagy az utazási irodák, társadalmi szervek által szervezett társasutazások résztvevőjeként. Minden utazás csak rendőrségi engedéllyel történhetett meg és kötött valutamennyiséggel. A külföldi utak sokszor drágák voltak és elérhetetlenek, így inkább a hazai alternatívák kerültek előtérbe: „Balaton, a magyar tenger”.
A három utazási lehetőségből az egyéni látogatás volt a legszigorúbban ellenőrzött. Ilyenkor gyakran rokonlátogatásra indultak az állampolgárok, főleg nyugatra, így erős volt a disszidálás veszélye. Az egyéni turistaként való utazás is nehézkes volt, hiszen az egyedül utazók kezét el kell engednie az államnak. Épp emiatt különösen fontos úticéloknál, például a Szovjetunió esetében nem is engedték szabadon utazni a turistákat. Ennek hátterében két tényező állt: egyrészt a Szovjetunión belül sokkal szigorúbbak voltak a belföldi utazás szabályai az állampolgároknak is, másrészt az előre kijelölt, felcicomázott útvonalak által igyekeztek jobb színben feltűntetni a szovjeteket.
A Kádár-rendszer időszaka alatt Keleti-blokk szerte elterjedt volt az autós kempingezés. Ilyenkor, amit lehetett vittek magukkal a családok, szinte autóskaravánként. Az egyéni utazásokhoz tehát kellett egy megbízható autó, ami a szocialista országok mindegyikében hiánycikk volt, ennek ellenére népszerűek voltak az ilyen utazások külföldre is, főleg a tengerpartra. A népszerű tengerparti úticélok közt találhatjuk a Jugoszláv kempingeket (Medveja, Drina, Vodice), Bulgáriát (Obzor, Sozopol). Az igazán tehetősek a Fekete-tengeri Szocsiban üdültek (repülővel), vagy a cseh fürdővárosokban (Karlovy Vary, Karlsbad). A fürdőhelyek mellett fontos keleti célpont volt még az NDK és természetesen a nyugati Ausztria.
Az utazások önmagukban a kikapcsolódást és pihenést szolgálják, de a Kádár-korszak idejében betöltött még egy nagyon fontos funkciót: az árucserét. A KGST sajátossága volt, hogy minden ország számára voltak kijelölt termékek, amiket nagyüzemben kellett gyártania. Az árak megszabásánál szinte teljesen kizárták világpiacot (közvetve jelen volt a bukaresti csúszóáras rendszerben) -így önkényesen lehetett megszabni az árucikkek árát. Országonként voltak preferált árucikkek, amelyek ára mesterségesen alacsonyan volt tartva, például a Magyar Népköztársaságban a gyermeknevelési cikkek (pelenka stb.) és könyvek voltak olcsók, szemben Csehszlovákiában az itthon oly drága hanglemezek kerültek kevesebbe.
Sajátos szerepe volt a kishatárátlépéseknek is az árucserében. A déli határ mellett rengeteg család járt át vásárolni Jugoszlávia magyar lakta területére, mint például a Szabadkai piacra. Sokan vitték magukkal eladni az áruikat, sajtot, zöldségeket és az ezek eladásából származó bevételt azonnal el is költötték itthon nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem beszerezhető árucikkekre. Ilyen árucikkek voltak a nyugati ruhacikkek, Coca-Cola, és egyes műszaki termékek.
A társasutazások
Manapság is népszerű formátuma ez az utazásoknak, de korábban része volt egy állami jutalmazási rendszernek. Ennek keretében az utazási irodákon kívül a vállalatok és a SZOT is szerveztek üdüléseket, amire a jól teljesítő, rendszerrel nem szembe szegülő állampolgárok pályázhattak. A társasutazások azonban nem mérhetők az egyéni utazás szabadságához. Kötött útvonalon haladt a csoport, és nagyon fontos szerepet kapott az idegenvezetés. Így a turisták tulajdonképpen e g munkásmozgalmi történelemórán is részt vettek, nyílt propagandisztikus éllel. A társas utazások emiatt többnyire urbánus közegben zajlottak, a keleti blokk legfontosabb városaiban. Például egy szovjet körút során a Vörös Tér mellett Leningrád is hangsúlyos volt, külön kiemelve a Lenin-mauzóleumot, Téli palotát és az elmaradhatatlan Auróra cirkálót. Az ideológiai képzés mellett természetesen itt sem maradhatott el a vásárlás.
Fiatal „Kulturdiplomaták” utazásai
Az MSZMP pártelit kiemelt figyelmet fordított az ifjúság elvhű nevelésére, épp úgy, mint a többi keleti blokk béli ország vezetése. A nevelés fontos eszközei voltak az utaztatások, baráti látogatások más baráti országokba. Ennek keretében rengeteg egyetemista, úttörő, DISZ majd KISZ tag vett részt néhány napos vagy hetes csereüdüléseken, ami erősítette az országok baráti kapcsolatát. Ezek az utazások táborok keretében zajlottak sokszor, ahol erőteljesen megjelent a propaganda, de a 70-es évekre ez egyre inkább megkopik. A barátkozásnak különböző aktusai is kialakultak, a közös kulturális műsor mellett a jelvénycserélgetés is említésre méltó. A fiatal kulturdiplomaták utazásainak a kezdetektől működött az intézményi háttere az adott országok ifjúsági szervezetei keretében. Nemzetek feletti szinten 1947-től folyamatosan megrendezésre került a VIT (Világ Ifjúsági Találkozó). Emellett a versenyek is hasonló célt szolgáltak, a jól szereplő osztályok, vagy úttörő rajok kiutazást nyerhettek külföldre, egy döntő keretében. Deák Kristóf Mindenki című Oscar díjas kisfilmje is egy ilyen énekkari versenyt mutat be.
Munkautazások
A szocialista blokkot gazdasági integrációt tekintve a KGST fogta egybe. A Kremlből vezérelt szervezet egyik alapelve a technológiamegosztás volt, ami tömérdek gyárlátogatás és konferencia által történt meg, legalábbis papíron. Valójában sok esetben a konferenciák üzemlátogatással egybekötött „üdültetések” voltak az elvhű párttagok számára. A KGST nem csak tagországokból állt, hanem voltak megfigyelő országai is, főleg afrikai és közel-keleti országok, amelyek részei voltak a szovjet érdekszférának. Emiatt rengeteg magyar is kijutott, legtöbben néhány évre, főleg kereskedelmi és olajipari munkák miatt. De az utazások is lényegesek voltak, mind delegációk, mind távolsági fuvarozás tekintetében. Külön kiemelendő a Budapest-Teherán közti útvonal, amelyet a Hungarocamion sofőrjei rendszeresen megjártak.
A vállalati kiutazások kapcsán említésre méltó Tóth-Péter Veronika kutatása. Levéltári adatok vizsgálta során megállapította, hogy az 1970-es években egy alkalmazott átlagosan 3-6 alkalommal tudott külföldre utazni vállalati ügyben 10 év alatt. Ezek az utazások a legkülönbfélék voltak, néhány napos villámlátogatástól kezdve a két hónapig tartó moszkvai továbbképzésig. Külön érdekesség, hogy egészen egzotikus úticélok is felbukkannak, mint például Kenya. A harmadik világ országaiba tett utak nem egyedülállóak, hiszen a Kreml különösen nagy érdeklődést mutatott az el nem kötelezettek mozgalma iránt (Titoval is a közvetítő szerepe miatt történt meg a kibékülés). A harmadik világ értékes felvevőpiac és nyersanyagbázisként szolgált mindkét blokknak, emiatt még együtt is működtek TIC-ek (Tripartite Industrial Cooperation) keretében.
Összességében tehát elmondható, hogy a kiutazásokkal szembeni szigor nagyjából a '70-es évekre enyhült, de nem szűnt meg teljesen. Az egyéni utazások még mindig nehézkesek voltak sok esetben, ezért alakult ki rengeteg alternatíva, aminek a lehetőségével a rendszert támogató, vagy megtűrő állampolgárokat jutalmazták. Saját példán keresztül, a nagyszüleim ez időtájt egyszer jutottak el társasutazásra, akkor is a Szovjetunióba. Az erőteljes ideológiai képzésből semmire sem emlékeznek már, pusztán a vásárlás maradt meg emlékként (villanyborotva, porszívó, buvárfelszerelés). De a Dél-Dunántúl térségében kishatárátlépésekkel mindennapos volt a Délvidékkel folytatott árucsere, nagyszüleim többször eljutottak jugoszláv nagyvárosokba is, de leginkább Zombor és Szabadka volt meghatározó. Komment formájában szívesen fogadom más tapasztalatait is!
Ajánlott irodalom:
Tóth-Péter Veronika 2018: Amikor a külföldi utazás nem jog volt, hanem kiváltság. (Magyar Nemzeti Levéltár)
https://mnl.gov.hu/mnl/keml/hirek/amikor_a_kulfoldi_utazas_nem_jog_volt_hanem_kivaltsag
Lénárt András 2010: „Kötelező” barátkozások rituáléja a szocialista turizmusban.
https://eletmod.transindex.ro/?cikk=11810
Bencsik Péter 2002: Útiokmányok, utazási lehetőségek és határforgalom a 20. századi Magyarországon. In: Regio - Kisebbség, politika, társadalom 13.évf. (2002.) 2.sz.
http://epa.oszk.hu/00000/00036/00045/pdf/02.pdf
Bencsik Péter 2011: A szabad mozgás korlátozása az ötvenes években és az 1956-os forradalom előtti utazási reformok.
https://betekinto.hu/sites/default/files/betekinto-szamok/2011_1_bencsik.pdf
Bencsik Péter: A magyar úti okmányok története 1867–1989
http://allamszocializmus.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=726115
https://index.hu/fortepan/2015/10/11/piros_utlevellel_jugoba/